Vajon meddig menjen el az ember (pl. kétségbeesésében) egy szebb, jobb, kecsegtetőbb munkahely reményében? Ezzel a kérdéssel kellett szembenéznem munkakeresésem utolsó hetén.
Történt, hogy egy nagyon jól hangzó munkaajánlatra beküldtem a jelentkezésem, eltelt pár hét, már le is mondtam a dologról, de megcsörrent a telefon, behívtak. A munkáltató nevéhez nem egészen illő, kissé szegényes és egyszerű irodában fogadtak, az egyéb körülményekről pedig itt és most nem is ejtenék szót.
A lényeg, hogy a munka elvégzéséhez szükség van az alapok elsajátítására. Ezen persze nincs mit csodálkozni, jómagam - és gondolom többen az olvasók közük - szintén jártak már ebben a cipőben. De negyven felé ballagva azért az ember fia kétszer is elgondolkodik azon, képes vagy hajlandó-e egy gyorsétteremben hat hétig a pult mögött, a konyhában hamburgert vagy csirkeszárnyat sütögetni, tálcákat mosogatni, asztalokat lepakolni - férfiasan bevallom: engem elriasztott a dolog. Na persze, ez én vagyok - és annyira (szerintem) az ajánlat sem igazán volt kecsegtető. És nem: nem büdös a meló. Egyáltalán nem. Mondjuk ennyire még nem voltam elkeseredve, meg persze akkor már más is volt a tarsolyban... Lehet, hogy a sütögetést kellett volna választanom...???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése